Fénygyógyászat

Az élet számára a fény jelentőségét senki sem vonja kétségbe. A fény az élet egyik alapfeltétele.
A fény a Napból származik, melege és fénye nélkülözhetetlen minden élőlény fennmaradásához. Éppen ezért a Napot és a hozzá kapcsolódó Isteneket minden korban mélységesen tisztelte az emberiség. Az ősi Egyiptomban a tetőpontján delelő Napot Ré megtestesülésének tartották, a felkelő Napot Hórusz sajátjának, a lenyugvót pedig Oziriszének tulajdonították. Az ókori görögöknél a Nap Apollónhoz, valamint Zeusz szeméhez kapcsolódik, míg a világ másik felén, az inkák emberi alakban festették meg, sugárzó aranykoronggal az arc helyén. A maják Napistene Ahau Kin volt, aki fiatal és öreg alakban egyaránt meg tudott jelenni, és úgy tartották, hogy jaguár istenként, napnyugta és napkelte között az alvilágban utazgat. A hinduknál a Nap "az éltető", a keresztényeknél pedig az univerzum irányítóját szimbolizálja, aki szeretetet és fényt sugároz.
Az archeológusok felfedezték, hogy az egyiptomiak külön gyógyító termeket tartottak fenn pazarul díszített templomaikban. Ezeket a termeket úgy építették, hogy a beérkező napsugarak a színspektrumra bomlottak. A páciensek először átestek egy "színdiagnózison", majd abba a terembe kerültek, amelyik a kívánt színt sugározta.
A színek és a gyógyítás Indiában is szoros kapcsolatban állt egymással. India egy színektől pezsgő ország. A hinduizmus az egyik legrégebbi, ma is élő vallás, több mint négyezer éves múltra tekint vissza, és ősi tanításai hozták létre a hagyományos indiai ajurvédikus (az élet ismerete) gyógyítás alapjait. A terápia során használtak ásványokat és drágaköveket, amelyeket a hét kozmikus sugár koncentrációjának tartottak. Az ajurvédikus gyógyászat mind a mai napig használ drágaköveket: az ónix az ultraviola fény megfelelője, a macskaszem az infravörösé, a rubint a vörösé, az igazgyöngy a narancssárgáé, a korall a sárgáé, a smaragd a zöldé, a topáz a kéké, a gyémánt az indigókéké, a zafír pedig a lila fényé. Ezeket a drágaköveket mindig prizmán keresztül használták, ami felerősíti valódi kozmikus színüket, mivel úgy tartották, hogy külső színük nem minden esetben azonos a kő valódi lényegével.
A klasszikus kínai gyógyászat elsősorban azokon a munkákon alapszik, amelyeket a három legendás császárnak tulajdonítanak. Fu Hus nevéhez fűződik a jang és jin vonalak megalkotása; She Nung, a Vörös császár összeállította az első orvosi gyógyfűfőzetet; valamint Yi Hsiung, a Sárga császár elkészítette a nagy gyógyászati kézikönyvet, a Nei Ching-et (Az orvoslás szabályai). Ez utóbbi szerint öt típusú terápia létezett: a lélek gyógyítása, a test táplálása, gyógyszerek alkalmazása, az egész test kezelése, valamint akupunktura és égetés. A színeket gyógynövények, ásványok és balzsamok formájában használták.
A színek használata mellett a napfénykezelés (helioterápia) is bevett szokás volt a görögök és a rómaiak körében, akik a kutatások szerint elsőként jegyezték le ennek elméletét és gyakorlatát. A görög város, Heliopolisz gyógyító templomairól vált híressé, amelyeket úgy építettek, hogy a napfényt a spektrum színeire törje meg az egyiptomi templomokhoz hasonlóan.
A kereszténység korának első öt évszázadában a színeket, ráolvasásokat és a különböző istenekhez való fohászokat használó gyógyászati eljárásokat pogány technikának ítélték. Az ilyen tevékenységeket titokban végezték, aminek következtében az ősi tudás és a holisztikus gyógyászati eljárásokról szóló görög és római feljegyzések nagy része elveszett.
A tizenhetedik század, a "tudományos forradalom kora" fordulópontot jelent a tudomány történetében. A tudósok már nem azt kérdezik többé, hogy miért történnek a dolgok, hanem azt, hogyan történnek.
A tizenkilencedik század közepe felé Jakob Lorber 1851-ben A napfény gyógyító ereje című könyvében újra élesztette a napfénnyel való kezelés módszerét. A könyvében szót ejt arról is, hogy a bárány vagy egészséges borjú vérének szolarizálásakor kapott vörösesbarna por kitűnő gyógyszer a tüdő betegségei és a vérzések kezelésére. A könyv vége felé napfénykezeléseket mutat be bizonyos betegségek, például a rosszindulatú daganat ellen, valamint leírja, hogyan készítsünk napfénytinktúrát.
A napfényterápia egy másik úttörője, talán a legjelentősebb, egy dán orvos, Niels Ryberg Finsen (1860-1904) volt. Ő volt az első, aki tudományosan kidolgozta a fényterápiát, mesterséges fényt használva, főként szénívet. 1892-ben kezdett szénívvel dolgozni a bőrtuberkolózis (lupus vulgaris) kezelésére. Megfigyelte, hogy ez az állapot erősen romlik télen, és arra a következtetésre jutott, hogy a napfény fontos szerepet játszik ebben a betegségben. E területen végzett több éves munkája, és számos páciense csodával határos felgyógyulása eredményeképpen 1903-ban Nobel-díjat kapott, és a "fotobiológia atyjaként" vált közismertté.
A huszadik század elején a színek vizsgálatába kezdett az okkultista, filozófus, tanár és vallási vezető Rudolf Steiner is, akinek meggyőződése volt, hogy a szín egy létező entitás, és hogy minden színnek speciális spirituális jelentősége van. Steiner azt állította, hogy a színek rendkívül fontos szerepet fognak játszani a huszonegyedik század orvostudományában.
A mai napig világszerte számos tudós, professzor, biológus, fizikus és orvos foglalkozott a fénygyógyászattal, és  rendszeres kutatások folynak a fény- és színterápia alkalmazásának lehetőségeiről a mindennapi gyógyászatban.
A koncentrált fénysugár, ismertebb nevén a lézer, jelentős előnye a nagy teljesítmény, a gyorsaság, és az a képesség, hogy rendkívül kicsi területre is összpontosítható. E három tulajdonságnak köszönhetően fontos szerepe van a sebészet,a szemészet, és a bőrgyógyászat terén.
A fénnyel gyógyítás úttörője Mester Endre, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem professzora volt, aki elsőként használta a lágylézer fényt égési sérültek fájdalmainak csökkentésére, és a sebek gyógyulásának meggyorsítására. Bebizonyosodott, hogy a lágylézer fény lerövidíti a gyógyulási időt, és csökkenti a hegesedést.
A polarizált fényterápiát dr. Fenyő Márta dolgozta ki Budapesten. Kezdetben Mester Endre professzor mellett dolgozott. Azt vizsgálta, hogy milyen hatással van a lágylézer a lábfekélyre, felfekvésre és visszérre. A kapott eredmények alapján arra a következtetésre jutott, hogy a legjótékonyabb hatású a polarizált fény. John Stephensonnal végzett további kutatásuk vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a polarizált fény erősíti az immunrendszert, és jelentős javulást eredményez visszérbántalmak és bőrbetegségek esetén.
Az emberiség történetében számos korabeli szólás utalt arra az annyira ismert és sokszor beigazolódott tényre, hogy ahová rendszeresen nem járnak a napsugarak  , oda az orvos jár annyival gyakrabban.